Épp az oktatási rendszer ostobaságán puffogtam egy barátnőmnek.
Valami olyasmiről volt szó, amiben látszólag muszáj volt részt vennem – de testem-lelkem tiltakozott ellene:
– Ez mekkora hülyeség már! És ebben kell felnevelnem a gyerekemet, ha akarom, ha nem.  – mondogattam.
Ő csak rám mosolygott, és ennyit mondott:
– Ugyan miért álldogálnál egy tölgyfa árnyékában, ha magad is tölgyfa vagy?

Akkor ez még nem ütött ám akkorát, mint mostanában,
de arra már akkor is elég volt, hogy saját „rendszert” (tanulócsoportot) indítsak néhány hasonlóan renitens szülővel és tanítóval.
Hogy működött-e?
Az én gyermekem például, általános második osztálytól érettségiig tanult ebben a formában.

Ez a mondat ugyanis abban volt zseniális, hogy nem engem kérdőjelezett meg.
Ez a mondat tőlem kérdezett:

Miért gondolom, hogy muszáj betagozódnom valamibe ahhoz, hogy boldoguljak?
Miért érzem veszélyesnek, ha kilógok a sorból?
Miért félek megmutatni, mire vagyok képes?
Miért van bennem ez a sóvárgás mások egyetértése iránt?
Miért felejtem el újra és újra, ki is vagyok valójában?

A megfelelési kényszer olyan, mint egy kabát.
Régen, a hidegben melegített, védelmet adott.
Most viszont, hogy hétágra süt a nap, szorít, elnehezít, fullaszt.
Semmi szükség rá.

És amikor ez a kabát végre a földre hull,
amikor lekerül az, ami már nem szolgál téged,
a szabadság csendesen megérkezik.

Elindulsz befelé.
Megtalálod a saját ritmusodat.
Szabadabban lélegzel.
Tisztábban látsz.
Több hely lesz benned – magadnak.

Ott vagy.
Jelen vagy.
Valódi vagy.
Pont úgy, ahogy mindig is szerettél volna lenni.

Csak állsz. A saját fényedben.
És azokkal kapcsolódsz, akik már alig vártak.