Tornaverseny. Gerenda gyakorlat.

Az a fajta csend volt a teremben, amit csak a koncentráció tud szülni.
Gyomromban ott az ismerős feszülés, fejemben a kínzó gondolat: Most kell tökéletesnek lennem.

Felugrok a gerendára. Elindult a koreográfia. Egyensúly, precizitás, légzés, mozdulat. Aztán a gyakorlat közepén hirtelen beüt a felismerés:
Rossz oldalon kezdtem.
A vége – a leugrás – a rossz oldalon lesz.
Ott, ahol nincs szőnyeg.
Csak a fal.
Basszus!

Agyam veszett tempóban pörgeti a lehetőségeket.
Lefagyni? Leesni? Elölről kezdeni?
Aztán csak egy marad: Megoldani!

Egy laza forgás. Egy új mozdulat, amit nem gyakoroltam, aztán a végén a leugrás – a megfelelő oldalra.

Megcsináltam. Nem úgy, ahogy „kellett”. Hanem úgy, ahogy lehetett.

Végigfut a tekintetem a pontozóbírókon…
Meglátok egy idősebb nőt, aki rosszallóan csóválja a fejét, ráncolja a homlokát és hallom, amint odasziszegi a mellette ülő férfinak. „Mi volt az a beletoldás ott?”

Összemegyek belül, leginkább csak elsüllyedni van kedvem, de nem tehetem.
Egyenes háttal – ahogy egy szertornászhoz illik -, levonulok, torkomban gombóc, épp kifutnék a világból, amikor az edzőm odalép mellém és azt mondja:
„Így kell ezt csinálni! Most le fognak pontozni, de nem számít. Nem estél szét és ez fontosabb.”

És akkor megéreztem valamit, amit a pontozók meg a szabályok nem taníthatnak meg.
Azt, hogy az élet nem mindig a tökéletes végrehajtásról szól.
Hanem arról, hogy megtalálom-e magamban a stabilitást akkor is, amikor a terv darabokra hullik.

A beletoldásból lehet kevesebb pont, de a belülről érkező megoldásaimból erősebb tartás, nagyobb önbecsülés, több bátorság születhet.

„A bölcs ember önellátó.” – mondja Seneca
Nem azért, mert nincs szüksége soha senkire.
Hanem mert bízik abban, hogy ha jön a krízis, a szerettein, segítőin kívül ő is ott lesz önmagának.

A külvilág (a pontozók) rosszallása már csak háttérzaj. Nem nekik ugrálok.